A gyönyörködtető puritánság – Haumann Péter: Szókratész védőbeszéde

               Haumann Péter a Sufni egyik szegletében megbújva bevezet minket a korabeli görög világba. Mesél, mi pedig áhítattal hallgatjuk, miközben megelevenedik előttünk az agóra. Haumann pedig egy pillanat alatt a mesélőből Szókratésszá változik át. A megvádolt Szókratésszá, aki éppen most szól védelme érdekében bírái előtt.

                A beszéd pedig minden dísztől mentesen hangzik el. Haumann színtelenül, nyugodtan és minden pátosz nélkül érvel maga mellett. Szavai racionálisak és kimértek. Arca ezer színben játszik: néhol az elgondolkodó, kétségbeesett és megtört filozófus áll előttünk, máskor pedig a határozott, mélyen sértett, dühös polgár.  Haumann egyszerűségében, minden pátoszt nélkülöző beszédében szenvedélyesen képes kiállni az Igazság mellett. Szókratész minden jellemvonása elénk tárul a beszéd során: Haumann aprólékosan kidolgozott mimikájában, halk kacajaiban bújik meg Szókratész szarkasztikus jelleme, ugyanakkor érezzük rajta a döbbentet, a lefojtott indulatot és a mély csalódást is. De látjuk azt a Szókratészt is, aki bölcs derűvel, közönnyel közelít a halálhoz, aki már túl van mindenen és éppen ezért képes felülről szemlélni a saját életét. Szókratész, akiben már nincs halálfélelem. Haumann hangszínváltásaival, elhalkulásaival és kitöréseivel nagyszerűen ábrázolja azt az embert, aki folyamatos harcot vív önmagával, az embert, aki örlődik, aki keresi a megfelelő szavakat.  A sztoikus bölcsnek ugyanakkor nincsenek érzelmi kitörései, egy pillanatra sem gyengül el, racionalitása szinte égbe kiáltó. Haumann takarékos és visszafogott művészi eszközeivel tökéletesen képes azonosulni a bölcs filozófussal.

                A darab azonban nem egyetlen monológból épül fel. Haumann zsenialitását dicséri, hogy képes párbeszédekbe bonyolódni az őt megvádoló Melétosszal is. Mi pedig érezzük Melétosz jelenlétét is, tudjuk, hogy éppen hol áll és tudjuk, hogy pontosan mi zajlik le benne. Sőt, egy idő után mi magunk is átváltozunk: mi leszünk a bírák, akik bűnösnek kiáltják ki Szókratészt. Haumann hozzánk intézi beszédét, hozzánk, bírákhoz. Mi pedig mélységesen szégyelljük magunkat, hogy elítéltük ezt az embert.  A darabban nemcsak Szókratészra vetül fény, a nézőtéren is égnek a lámpák. Nem csak mi látjuk Szókratészt, hanem ő is lát minket. Haumann mélyen az arcunkba néz, ránk tekint, közel jön és komoly szemlélődéssel figyeli, hogy milyen hatást váltanak ki szavai belőlünk, bírákból. Mély önvizsgálatra késztet minket, szavai és jelentős hallgatásai arra ösztönöznek, hogy mélyen magunkba nézzünk. Most már nemcsak az agórát látjuk, hanem látjuk az ott jelenlevő embereket, akik háttal nekünk, mozdulatlanul és szenvtelenül hallgatják a filozófust. Igazán nagyszerű az, ahogyan Haumann puritán beszédével egy monológból párbeszédet varázsol.

                Maga a színtér is hihetetlenül egyszerű. A fekete háttérből csak egyetlen szék tűnik elő, ami néha engedi, hogy Szókratész gesztusai erőre kapjanak. Haumann egy fekete öltönyben, fehér ingben egyszerűen áll ki elénk. Nincs benne semmi dísz, az erős fekete-fehér kontrasztok remekül megfelelnek a beszéd egyszerűségének. Szókratész mentes minden pátosztól, dísztől és éppen ez a legfőbb ereje.

                Haumann egy 60 perces közös meditációra invitál minket. A Sufni ajtajában mindenkit egyesével fogad, köszönt, majd beinvitál egy transzcendens térbe. A térben ő vezeti a meditációt, kellemes búgó hangja elmélyedésre késztet. A szertartás végén Szókratészként meghal, színészként pedig a hátsó ajtón távozva magunkra hagy minket és elbocsát, remélve, hogy előhívott bennünk valami mélyen szunnyadó dolgot.