A gyönyörködtető puritánság – Haumann Péter: Szókratész védőbeszéde

               Haumann Péter a Sufni egyik szegletében megbújva bevezet minket a korabeli görög világba. Mesél, mi pedig áhítattal hallgatjuk, miközben megelevenedik előttünk az agóra. Haumann pedig egy pillanat alatt a mesélőből Szókratésszá változik át. A megvádolt Szókratésszá, aki éppen most szól védelme érdekében bírái előtt.

                A beszéd pedig minden dísztől mentesen hangzik el. Haumann színtelenül, nyugodtan és minden pátosz nélkül érvel maga mellett. Szavai racionálisak és kimértek. Arca ezer színben játszik: néhol az elgondolkodó, kétségbeesett és megtört filozófus áll előttünk, máskor pedig a határozott, mélyen sértett, dühös polgár.  Haumann egyszerűségében, minden pátoszt nélkülöző beszédében szenvedélyesen képes kiállni az Igazság mellett. Szókratész minden jellemvonása elénk tárul a beszéd során: Haumann aprólékosan kidolgozott mimikájában, halk kacajaiban bújik meg Szókratész szarkasztikus jelleme, ugyanakkor érezzük rajta a döbbentet, a lefojtott indulatot és a mély csalódást is. De látjuk azt a Szókratészt is, aki bölcs derűvel, közönnyel közelít a halálhoz, aki már túl van mindenen és éppen ezért képes felülről szemlélni a saját életét. Szókratész, akiben már nincs halálfélelem. Haumann hangszínváltásaival, elhalkulásaival és kitöréseivel nagyszerűen ábrázolja azt az embert, aki folyamatos harcot vív önmagával, az embert, aki örlődik, aki keresi a megfelelő szavakat.  A sztoikus bölcsnek ugyanakkor nincsenek érzelmi kitörései, egy pillanatra sem gyengül el, racionalitása szinte égbe kiáltó. Haumann takarékos és visszafogott művészi eszközeivel tökéletesen képes azonosulni a bölcs filozófussal.

                A darab azonban nem egyetlen monológból épül fel. Haumann zsenialitását dicséri, hogy képes párbeszédekbe bonyolódni az őt megvádoló Melétosszal is. Mi pedig érezzük Melétosz jelenlétét is, tudjuk, hogy éppen hol áll és tudjuk, hogy pontosan mi zajlik le benne. Sőt, egy idő után mi magunk is átváltozunk: mi leszünk a bírák, akik bűnösnek kiáltják ki Szókratészt. Haumann hozzánk intézi beszédét, hozzánk, bírákhoz. Mi pedig mélységesen szégyelljük magunkat, hogy elítéltük ezt az embert.  A darabban nemcsak Szókratészra vetül fény, a nézőtéren is égnek a lámpák. Nem csak mi látjuk Szókratészt, hanem ő is lát minket. Haumann mélyen az arcunkba néz, ránk tekint, közel jön és komoly szemlélődéssel figyeli, hogy milyen hatást váltanak ki szavai belőlünk, bírákból. Mély önvizsgálatra késztet minket, szavai és jelentős hallgatásai arra ösztönöznek, hogy mélyen magunkba nézzünk. Most már nemcsak az agórát látjuk, hanem látjuk az ott jelenlevő embereket, akik háttal nekünk, mozdulatlanul és szenvtelenül hallgatják a filozófust. Igazán nagyszerű az, ahogyan Haumann puritán beszédével egy monológból párbeszédet varázsol.

                Maga a színtér is hihetetlenül egyszerű. A fekete háttérből csak egyetlen szék tűnik elő, ami néha engedi, hogy Szókratész gesztusai erőre kapjanak. Haumann egy fekete öltönyben, fehér ingben egyszerűen áll ki elénk. Nincs benne semmi dísz, az erős fekete-fehér kontrasztok remekül megfelelnek a beszéd egyszerűségének. Szókratész mentes minden pátosztól, dísztől és éppen ez a legfőbb ereje.

                Haumann egy 60 perces közös meditációra invitál minket. A Sufni ajtajában mindenkit egyesével fogad, köszönt, majd beinvitál egy transzcendens térbe. A térben ő vezeti a meditációt, kellemes búgó hangja elmélyedésre késztet. A szertartás végén Szókratészként meghal, színészként pedig a hátsó ajtón távozva magunkra hagy minket és elbocsát, remélve, hogy előhívott bennünk valami mélyen szunnyadó dolgot. 

Amikor mindenkinek igaza van – Máté Gábor: Cigányok

forrás: katonajozsefszinhaz.hu

Felgördül a vörös függöny és mi azonnal egy kocsmai mulatozásba csöppenünk bele. A vendég már nem szomjas, így a bátorsága is megjön, hogy megkezdje reménytelen udvarlását a pultos lány irányába. A cigányok közben sokszor elhúzzák a nótáját, természetesen a busás borravaló reményében. Így indul a darab. Az idillé, a felhőtlen szórakozásé a főszerep, a színészek játéka már az első percekben hangulatba hozza a közönséget. A dorbézolás mögött magas szintű színészi perfekcionizmus bújik meg: Rajkai Zoltán hihetetlen érzékenységgel és árnyaltsággal ábrázolja Kukac úr, a hivatalnok nyomorúságos mulatozását, az őt körülölelő cigánymuzsikusok pedig a széles és ötletes mozgáskultúrával igazán humoros és szórakoztató hatást keltenek. Kovács Lehelnek még az arckifejezése is a zenélés komolyságát hivatott erősíteni, egyébként jellemébe is tökéletesen passzol e szigorú tekintet. Keresztes Tamás rugalmas mozdulatai, túlfeszített rángásai pedig igazán mulatságos színezetet kölcsönöznek az általa megformált Daninak. Mindenki maximálisan benne van a szerepében, tökéletesen azonosul karakterével.

forrás: fidelio.hu

Nagy jókedvben indul tehát a darab. És a folytatás is ilyen: Harkocsány (Szacsvay László) és Harkocsányné (Szirtes Ági), valamint kislányuk, Szidike (Pálmai Anna) megjelenése csak fokozza a jó hangulatot. A két Harkocsány hangoskodása olykor az eget veri, de valójában nem tudjuk őket komolyan venni. Nyilvánvaló, hogy az asszony viseli a nadrágot, (nem mellesleg bajusszal is érkezik) hangosabb, könnyebben kezd rikácsolásba. Szirtes Ági kiváló a túlzó, hangos cigányasszony szerepében (is), Szacsvay pedig mértékletességével, sztoikus nyugalmával tökéletes ellenpontját képezi asszonykájának. Pálmai Anna a darab ezen részén még nem kap olyan jelentős szerepet, viszont tekintetével már itt is nagyszerűen játszik.

forrás: fidelio.hu

Főleg akkor, mikor a Kisasszonyra (Pálos Anna) néz. Mert bizony ők aztán nem kedvelik egymást.  Harkocsányék ugyanis Dani cigányt szemelték ki a lányuknak, azonban Dani szívét és ágyékát inkább a pultos Kisasszony dobogtatja meg. Sőt állítólag Szidike Áskárát szereti. Azonban a frigy Dani és Szidike között mégis létrejön. Dani viszont félre-félrenéz, a szülők válást is kezdeményeznének. Zajlik tehát a cigányflorklór. Egészen addig, amíg egy puskalövés dörren.

A hangulat visszájára fordul: az eddig mulatós, zsivajgó tömegen most a gyász és a bánat vesz erőt.  A környezet is változik: az eddig makulátlan fehér díszletet a falakról csorgó fekete festék szennyezi be. Czeigler Balázs nagyszerűen képes érzékeltetni, hogyan csap át a darab steril idillből komor és vészjósló állapotba. A jelmezek is kiválóan alkalmazkodnak ehhez a hangulathoz: Füzér Anni eddig egyszínű, rikító selymekbe öltöztette a szereplőket, most pedig szakadt, piszkos rongyokban jelennek meg. A testre festett színes virágok is eltűnnek, helyettük csak sár és kosz marad. Az idealizált, ízes és archaikus cigányvilág teljesen eltűnik a szemünk elől.

forrás: origo.hu

Megtudjuk, hogy Harkocsányt lelőtték, jönnek is a rendőrök, a nyomozók, a sajtó, hogy kiderítsék, mi is történt pontosan. És egy egészen más világba csöppenünk bele: eddig a cigányok és a nem-cigányok jól megéltek egymás mellett, egy helyre jártak mulatni, együtt vigadtak, most viszont kiderül, hogy a nem-cigányok undorodva fordulnak el a cigányoktól: Kukac úr áramot vezetett a kerítésbe, és a Vendéglős (Ujlaki Dénes) is kénytelen óvintézkedéseket bevezetni a cigány lopások ellen. A cigányokkal nem lehet kijönni, mindig csak a bajt csinálják, ők mindennek az okai és áldozatai. A cigányokkal csak a probléma van, nem elég, hogy a nyomozó fényképezőjét le akarják nyúlni és minden módon megnehezítik a nyomozást (elviszik a holttestet), hanem még egymás ellen is áskálódnak (ki gyászoljon a halott Harkocsány fejénél). De a másik oldal sem jobb: ott vannak a sete-suta rendőrök, az eltussolások, a mindent tudni akaró újságírónő, a saját nyugalmát féltő orvos (Bán János). Egyik csoport sem jobb a másiknál: a cigányok ugyanolyan rosszak, mint a nem-cigányok. Grecsó Krisztián ezeket a figurákat is árnyaltan ábrázolja, az már más kérdés, hogy Kiss Eszternek nincs kedve játszani. Viszont Bán János és Fekete Ernő remekelnek szerepeikben.

forrás: metropol.hu

Grecsó  jól megírt párbeszédeiből kiderül, hogy ő nem is akarja sem védelmezni, sem átkozni a romákat. Ő tudja, hogy senkinek sincs igaza, nem lehetségesek jók és rosszak.  Máté Gábor ennek megfelelően rendezi a darabot, rendezésének köszönhetjük, hogy a második felvonásban a szereplők teljesen kifordulnak önmagukból, fásultak és züllöttek lesznek.

A darab nem ad megoldást, nem mondja el, hogy mit kell gondolnunk a cigánykérdésről. Nincs eredmény. Az előadás nem ítél, hanem kérdéseket feszeget. Ezt jelzi Szirtes Ági záró monológja is, mely után hosszú és mély csend következik.