 |
| forrás: 7ora7.hu |
Előítéleleteim vannak az ilyen darabokkal szemben: lehetetlennek tartom, hogy 120 percen keresztül élvezzek egy olyan előadást, ahol két ember egymásra még csak rá sem nézve, különböző hangnemekben, változatos testtartásban mondja fel a saját kis szövegeit. Mi ez itt? Stílusgyakorlat? Beszédtechnika? Effajta előítéleteim nem is engedték volna, hogy megnézzek egy ilyen darabot, mert folyamatosan csak azt sugdosnák, hogy unom az egészet és azt várom, hogy mikor lesz már vége az egésznek, viszont kíváncsiságom most erősebb volt: érdekelt, hogy mit lehet kihozni az amúgy jó alapsztoriból.
 |
| forras: revizoronline.hu |
Emil Rothner csupán le szeretné mondani Like magazin előfizetését e-mailben, ám egyetlen betűt félreüt és újra meg újra rossz címre ír, Leo Lieke úrnak, aki a sokadik levél után felvilágosítja őt a tévedéséről. És innentől kezdve egy olyan levelezés veszi kezdetét, mely felrúgja a konvenciókat: a két ember ismeretlenül is egymásba szeret és egy idő után már szinte létszükségletté válik az, hogy a másik válasza időben megérkezzen.
Az elején még kacagok magamban, hogy lám előítéleteim beigazolódni látszanak, hiszen a sok kapkodó monológ, a színpadon való ki-be rohangálás, a gyors ruhacserék sokszor kizökkentenek és lehetetlenné teszik, hogy igazán élvezzem a darabot. És ehhez még csak hozzájárul a hatalmas kivetítő is, mely jelzi a napok múlását.
 |
| forrás: egyfelvonas.postr.hu |
Azonban, mikor Fullajtár Andrea egy kicsit megnyugszik és már nem azon versenyez, hogy minél gyorsabban el tudja mondani az adott részét, akkor el kezdek szórakozni, elfelejtem a kivetítőt, a rohangálást, a “kapkodást” és még az idegesítő zenét is, ami akkor szólal meg, mikor épp mindkét szereplő a színpad mögötti ruhacserével bajlódik. Persze azért még mindig zavar, hogy a 13. sorból tökéletesen kivehető, hogy Fullajtár nem visel melltartót, de kezdem elnézni neki, mivel ő igazán képes arra, hogy érzelmek széles skáláját vonultassa fel a színpadon: itt ő a férjezett Emil, aki egyszerre tartózkodó és merész, aki néha túlságosan is kitárulkozik, de néha teljesen magába zuhan. Fullajtár karaktere magávalragadó, ahogy teljesen odaadja magát lobogó érzelmeinek.
Leo karaktere ennél sokkal letisztultabb: érzelmeit sokszor próbálja elrejteni, csak egy jó üveg bor képes kipréselni belőle, hogy mennyire vonzódik a virtuális világ túloldalán levő nőhöz. Az őt játszó Őze Áron már az első perctől könnyed, magabiztos és rendkívül szenvedélyes. Tökéletesen képes megformálni a visszafogottan óvatos Leot. A hangjááért pedig egyszerűen odavagyok.
 |
| forrás: budapesterminal.hu |
Kettejük között folyamatosan zajlik a levelezés, nem néznek egymásra, nincs közöttük semmiféle fizikai kapcsolat, mégis egyre izgatottabban várjuk, hogy merre haladnak ők együtt. A párbeszédek néhol ugyan erőltetettek, de többségükben zseniálisak, szellemesek és a helyzethez éppen passzolóak. (szöveg: Kajtár Mária) És eljutunk odáig, hogy mindketten találkozni akarnak. Azonban ez annyira nem is egyszerű: Emil ugyanis férjezett és Leo sem biztos abban, hogy jót tenne kettejük kapcsolatának, ha valóságossá válna, mert akkor talán megszűnne az a vibrálás, ami életben tartja kapcsolatukat. Végre mindketten úgy döntenek, hogy találkoznak, de csak egyetlenegyszer. Azonban Emil végül mégis visszalép és Leo döntésének következtében sosem tudnak már egymásnak írni sem. Mégsem marad hiányérzetünk, mert belátjuk, hogy kettejük viszonyának csak úgy van vége, hogy nincs vége, illúziójuk csak átmeneti lehet.
Daniel Glattauer 2006-os regényéből Göttinger Pál kiváló színházi előadást alkotott meg: dialógusok elevenednek meg annak ellenére, hogy legtöbbször a szereplők egy-egy kivilágítatlan képernyőhöz beszélnek. Olyan érzelmek jelennek meg a színpadon a két szereplő között, hogy el kell dobnom előítéleteimet és be kell vallanom, hogy rendkívülinek tartom a darabot. A végén még kicsit furcsának is hat, hogy meghajláskor Fullajtár és Őze egymásra néznek...
