Eszenyi Enikő: Rómeó és Júlia

képek forrása: vigszinhaz.hu

            Vannak olyan rendezők, melyek szinte az összes színpadi trükköt, eszközt kihasználják egy színdarabon belül. Mégis teszik ezt úgy, hogy sosem válnak erőltetetté, színpadiassá, a nézőt pedig magával ragadja az előadás, bekerül a színdarabba és együtt forog a színészekkel.

            Ez történt április 8-án, amikor a Vígszínházban átélhettük Rómeó és Júlia szerelmének történetét. Felemás érzésekkel ültem le a székemre, mert rajongok Eszenyi Enikő munkásságáért, viszont a színdarab plakátja borzalmasra sikeredett. Rómeó és Júlia facebook profiljával szembesülhettünk sokszoros nagyításban ezeken a falragaszokon. Túlzó volt és oda nem illő; mert értem én, hogy azt próbálják nekem itt elmagyarázni, hogy ez egy modern feldolgozás lesz, de ne így. Én így nem akarom.

            Persze azért sikerült megnyugodnom, mikor felgördült a függöny. Egy készülődésszerű jelenetet láttunk, háttérben különböző vetítések, a szereplők jelmezbe öltöznek, közben vázolják a sztorit. Színház a színházban – ez segített minket az átlényegülésben és innentől kezdve már nem volt megállás….

            Motorok, sportautók száguldanak a színpadon és nem is zavarja őket, hogy Shakespeare korában ők még korántsem léteztek. De miért is aggódnának emiatt, hisz a szöveg sem korabeli, hiszen Varró Dániel már sikeresen aktualizálta azt. Rengeteg szójáték hangzik el a színpadon, a nézőtér pedig egyre vidámabb és egyre hangosabban nevet.

            De nemcsak a szöveg segít abban, hogy bekerüljünk a darab világába: rengeteg vetítés teszi még feledhetetlenebbé a darabot: így válik lehetségessé, hogy Júlia a Vígszínház tetejéről szaladjon le a dadájához vagy, hogy Rómeó a város szűk utcáin közlekedjen motorral. Ezek a vetített jelenetek azért is fantasztikusak, mert a háttérben zajló előre felvett képek szorosan összefolynak a színpadi élő előadással.: nem érezzük ki erősen kettejük idő – és térbeli különbségét.

            A darab legfantasztikusabb része maga az erkélyjelenet. (Nekem evidensnek tűnik, hogy a rendezők erre helyezik a legnagyobb hangsúlyt, mert Shakespeare színműjében is ez tűnik a leglényegesebb elemnek) Nemcsak a színpadi díszletben játszódik: Juli az erkélyen, Rómeó pedig az egyik páholyban tűnik fel, majd Juli a karzaton, Rómeó pedig szintén egy másik helyen. A közönség közvetlen közelében játszanak, magukévá teszik az egész nézőteret is. A darab kilép a színpad nyújtotta keretek közül, összefonódik a befogadókkal. Természetesen ebben a jelenetben nem történik semmilyen fizikális együttlét a főszereplők között, Rómeó Júliát otthagyja „kielégítetlenül”. Azonban a fiatalok között a második felvonásban sor kerül az egyesülésre: szépen megoldott a jelenet, nem túlzó és jórészt homályban marad, ahogyan a szerelmesek egymásié lesznek. Ennél azonban sokkal feleslegesebb a jelenet, mikor Juli egy kád vízben ül és kesereg: igen, itt a színésznő meztelenül jelenik meg a színpadon, de még most sem értem, hogy mi a célja annak, hogy ezt a nőt meztelenül lássuk.

            Ennek ellenére Bata Éva nagyszerűen testesíti meg Júliát. Egy kicsit zizis a szerepben, mindig mosolyog, mindenre rácsodálkozik, Rómeó iránti szerelme is játékos, könnyed. Azonban nagyon gyorsan megkomolyodik, mikor testvére meghal, szerelmét pedig száműzik. Itt egy kicsit didaktikussá válik: túlzó az, ahogyan könnyeit hullatja, de az is, ahogyan épp meghalni készül. Persze ezek a darab egyik legdrámaibb jelenetei, de mégis egy kissé túljátssza.

            A szerelmét alakító Varju Kálmán is nagyszerű figura: sosem esik ki a szerepéből és pontosan alakítja Rómeó karakterét. Nagyon jól játssza a hősszerelmes vagány csávót – egyszerre képes eljátszani, hogy egy érzéketlen bunkó és egy végletekig érző lény.

            A legnagyszerűbb figura mégis Börcsök Enikő, aki a dada szerepében tűnik fel. Kissé szertelen, dilis hölgyet formáz meg, akin nagyon jókat lehet nevetni. Hatalmas lendülettel játszik, mindig kapcsolatban van a közönséggel. Egyszerűen fantasztikus.

            Ő is - másokkal együtt – több szerepben tűnik fel: Lady Capuletet is ő formálja meg. Gyuriska János egyszerre testesíti meg Mercutiot és a herceget, mondani sem kell mindkét karaktert nagyszerűen alakítva. Vallai Pétert is fontos megemlíteni, hiszen csodálatosan alakítja a Montague család fejét. A Lőrinc barátot játszó Mészáros Mátén is sokat nevetünk, nemcsak amikor barátként egy Pax et bonum feliratú barkaszból osztja tanácsait, de akkor is, amikor Benvoliot szerepét ölti magára.

            Összességében fantasztikus a darab, könnyed és élvezhető. Néha didaktikussá válik ugyan és szájbarágósság, azonban ez szinte fel sem tűnik. Csak élvezzük, a szereplők játékát, Presser Gábor zenéjét, a színházi eszközök magukkal ragadnak…

            Itt van nekünk saját korunk Rómeója és Júliája, két órára valamelyikbe biztosan szerelmesek leszünk….

Képek az előadásról itt:http://vigszinhaz.hu/galeria/218+rómeó+és+júlia+előadásfotók/

Marton László- A padlás

forras: vigszinhaz.hu

            Március 15-én is volt egy hely, ahol minden szellem láthatóvá vált egy időre felnőtt és gyerek számára egyaránt.

            Délutáni előadásról levén szó a Vígszínház padlása gyermeki zsivajtól volt hangos. Ez természetesnek hatott, hiszen a színdarab maga is „félig mese-félig musical”: „Ég és Föld között” bárkit szívesen lát ez a hely, legyen az illető 9 vagy 99 éves.

            A darab egy több térmélységet magába rejtő padláson és annak tetején játszódik, mely (díszlet: Fehér Mikós) sok egységből és textúrából épül fel: a látható részek kazettásan elválasztottak, háttérben ablak, két faajtó rejti magába a sufnit. A második felvonásban pedig az is kiderül, hogy ez a padlás bizony nagyon erős, sőt képes megemelkedni is egy kicsit. Persze ezen már meg sem lepődünk, hiszen ezen a padláson minden megtörténhet… Bolygószellemek lepik el, a Révészre várnak, aki egy gengszter alakját veszi fel…

            Már az első percben magával ragad a mű hangulata: és tudom, hogy ennek nem az az oka, hogy egy ismert és nagyon népszerű darabról van szó, hanem mert ezen a padláson életre kelnek azok az értékek, melyekre a mai ember annyira nagyon szomjazik: szeretet, barátság, szerelem, tisztalelkűség. Megelevenedik a szép színház: egy pillanatra sem lesz didaktikus, nem érzem azt, hogy nekem most hatalmas eszméket kell befogadnom, átéreznem. Valami könnyedség kerít a hatalmába és teljesen átadom magam a darabnak…

            Legtöbb esetben még az sem zavar, hogy néha azt érzem, hogy túl sokan vannak a színpadon és egymást kerülgetik vagy kitakarják egymást. Vagy, hogy bizonyos pontokon kissé teátrálissá válik a mű. Mert szükség van erre néha: igen, legyen teátrális, hasson meg. Végülis egy fantasztikus darabról beszélünk, miért ne lehetne néha teátrális? Miért ne lehetnének benne szabályos alakzatok? Vagy sematikus mozdulatok? Most kell ez ide, mert segítik az elmélyülést.

            De nem csak a koreográfia, a szereplők is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kicsit mindannyian gyermekek legyünk a színpadon. Imádtam Lámpást, a zsörtölődő törpét, aki egy pillanatra sem felejtette el ráncolni a szemöldökét. Csőre Gábor nagyon megérezte a szerep lényegét: a törpe, akinek hatalmas szíve van, csak mélyen hordja – hiszen még a hintalóval is mély barátságot kötött. („Lovacska, gyere már, naaaaa.”) És ott van a süketnéma Meglökőt alakító Juhász István, aki egyszerűen fantasztikus: mind mozdulataiban, mind mimikájában tökéletesen alakítja a kicsit butuska, de hatalmas szívű bolygószellemet. De ki kell emelni a Mamókát játszó Igó Évát is, aki nemcsak a berozsdásodott Mamókát játssza nagyszerűen, hanem a karakter mélyén rejlő energikus nőt is: egészen elképesztő amikor a nagymama, aki éppen arról panaszkodik, hogy mily nehéz a léte, hirtelen a színpad közepére kerül és egy rendkívüli tangóval kápráztat el minket. És még szilvás gombócot is készít mindenkinek. 

            A musical két szálat fest elénk: a gyerekeknek szóló mesebeli rész, amelyben a bolygószellemek a Révészre várnak, hiszen ő lesz az, aki elviszi őket arra a bolygóra, ahol a képek és az álmok vannak. A Révészt játszó Szemenyei János nagyon szimpatikusan tűnik fel ebben a szerepben: kissé szétszórt az a maszk, amit magára ölt; nem ismeri az emberi világot, minden újdonság a számára, mindenre rácsodálkozik, maga a megtestesült gyermeki lélek. A problémákat hihetetlen egyszerűséggel oldja meg vagy kerüli ki. Nagyon szórakoztató a tánc, melyet alkoholmámorban jár el. De nemcsak az ő, hanem a színpadon levő szereplők mozgása is nagyon könnyed, szinte kedvünk lenne bekapcsolódni.

            A másik szálon, a szerelmi vonal élén áll Rádi, akinek lelke ugyan tiszta, mégis sok esetben a problémái visszarántják a földre. Szőcs Artur jól alakítja a kissé bolondos tudóst, azonban amikor felcsendülnek a Fényév távolság első hangjai, a véleményem kissé meginogni látszik. Úgy tűnik, mintha szétesne a karaktere, nem jelenik meg számomra az ember, aki ugyan sok esetben eldobná ezt a földi létet és szívesen menne másfelé, mégis itt van dolga, itt vannak álmai. Helyette egy olyan embert látok, aki megkeseredett és akinek már az sem lenne jó, ha máshová mehetne. És sajnos akkor sem eléggé hangsúlyos a játéka, amikor rádöbben arra, hogy ő valójában szerelmes Sünibe. A nézőtéren nem érezzük, hogy valóban annyira hirtelen a rádöbbenés vagy mély a szerelem. Süni esetében viszont nagyon őszinte ez az érzés, és Tornyi Ildikó ezt pompásan tükrözi a számunkra. Szerettem a jelenetet, mikor felcsendült a Valaki hamisan énekel című dal: Süni a tetőn állva, bohócruhában hegedülve megmenti az egész csapatot. Szépen meg volt világítva és így nagyszerű kontraszt képződött jelmeze és a háttérben levő szürkés kémény között.

            A fények minden esetben segítették, hogy bekerüljünk a műbe, hogy egy pillanatra mi is gyerekké váljunk. A nyitány csillagos ege, a szellemek kiszabadulásakor felbukkanó zöld füst, az Ég és Föld közötti átjárónál megnyílásakor megjelenő fehér sugaras fények mind-mind erősítették a fantasztikumot.

            A legnagyobb csodát mégis a zeneszerzők és a dramaturg vitte véghez. A musical töretlen népszerűségnek örvend már évtizedek óta és ezért leginkább rokonszenves dallamainak tartozunk köszönettel. De ez még nem minden: a színpadon ezek a csodás alakok csak úgy árasztják magukból a szóvicceket. A közönség pedig derül…

            Jó volt eltölteni egy kis időt ezen a padláson, ezen a helyen kicsit elszakadhattunk az Földtől és közelebb kerülhettünk az Éghez. Álomszerű, lebegő, édes dallamok hangzottak el ezen a padláson, ahol megvalósultak az álmok és egy pillanatra jelenvalóvá vált maga a Csoda. És hogy mi a tapasztalat? Ahogyan Sztevanovity Dusán fogalmazott: „A padlással csak azt szerettem volna elmondani, hogy a világból sohasem hiányzó T. Müllerek bármennyit pusztítanak, hazudnak, ármánykodnak; nem nyerhetnek. Addig nem, amíg vannak Mamókák, akár a valóságban, akár csak az emlékeinkben.” Addig nem, amíg hiszünk a csodákban…

Dicső Dániel: Álmodozók -másodjára

Első sorból, a színészek fél méterre játszanak tőlem. A három fiatal, Matthew (Szamosi Donáth), Isabell (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) közé negyedikként még beférek. Nem veszek részt, de mégis. Együtt lélegzem a szereplőkkel, olyan közel vagyok hozzájuk. Szeretkezem velük.

Határozottan más élményt nyújt ilyen közelről nézni egy darabot. Amikor nem tudod befogni tekinteteddel az egész színpadot, ennek következtében bevonva érzed magad az egész játékba. Részesévé válsz... és sokkal több dologra figyelsz fel...

Persze ilyenkor is feltűnik, hogy nagyszerű a díszlet, de most nem a színpad egészére koncentrálsz, hanem a középen levő bibére. sokkal inkább belelátsz. sokkal közelebb van hozzád. sokkal inkább benne akarsz lenni. A színészeknek sem a mozdulatai, amelyek a leginkább megfognak, hanem az arcuk. És vannak dolgok, amiket távolabbról nem láttál meg bennük.


Mert nem láttad Danis Lídiát ennyire nagyszerűnek, nem vetted észre, hogy magasan jobb, mint a férfiak. Nem vetted észre, hogy milyen nagyszerűen játssza el a "tökéletes színpadi csókot", ami valóban a tökéletes színpadi csók. És azt sem, amikor megszeppenve eljátssza szüzességének elvesztését. Ott előtted. Premier plánban. És akkor már te is majdnem azt érzed, hogy belepirulsz, mert annyira közel van.


És azt is látod, hogy a Szamosi Donáth baromira izgul. Határozottan remeg. De nagyon jól áll neki, a Matthew is remegős. Szamosi Donáthnak ez az első színpadi szerepe, Matthew pedig most találkozott A nővel, A femme fatale-lal. És igen, mindkettejüknek nehéz e helyzetük: Donáth tudja, hogy minden szem rá szegeződik, Matthew pedig teljesen lesokkolódik, amikor belekerül ebbe a szerelmi háromszögbe.


És ott van a Theo, aki ilyen közelről egyáltalán nem szimpatikus. Arrogáns és túl színpadias. Féltékeny és kegyetlen. Matthew-val való szexuális együttléte kifejezetten állatiasan kezdődik. Talán ő az, aki mindenkit irányítani akar, aki mindenkinél feljebbvalónak érzi magát. Túl sokat fintorog. És elég utálatos egy alak. Haumann Máté szemei gonosszá váltak ebben a figurában. Féltem tőle. Főleg akkor, mikor engem nézett. Csak meredt előre és engem bámult. Theo-Máté igencsak megrémisztett.

Megint szerettem a darabot. És most nem csak azért, mert ez egy jó darab, hanem mert megengedték, hogy a részese legyek. Hogy aggódjak, amikor Isabell fel akarja gyújtani a "lakást" és a lakással együtt téged is. Hogy egy asztalnál üljek ezzel a francia ikerpárral, akik nemcsak Matthew-t, hanem engem is bevontak a "kis játékukba"...