Dicső Dániel: Álmodozók

    Bátor dolognak tartom, ha valaki egy filmet visz színpadra. Merésznek, ha ez adott esetben az első rendezése. És őrültnek, ha tudom azt is, hogy ez nem csak az ő első rendezése, de ezt a filmet még soha senki nem vitte színpadra előtte. És ezek után, hogy még jól is csinálja, az már szinte lehetetlen. És mégsem. Dicső Dánielnek sikerült Bertolucci filmjéből egy fantasztikus darabot csinálnia, mely után elégedetten távozhattunk és még a négyes-hatos villamoson is erősen élt bennünk az élmény.

    De már a megérkezés is egésze különleges volt. Ahogy beléptünk az Arizona Studióba egy nagyon különleges díszlet fogadott minket. A tér három részből tevődött össze. Egyik szélén egy szoba volt berendezve, melynek falán homogén fehér tárgyak voltak felhalmozva (maszkok, könyvek, táskák stb.), úgymond "felrakták a realizmust a falra". A másik szélen egy konyha (illetve a második felvonásban egy nappali) foglalt helyet. A színpadon központi helyét elfoglaló, átlátszó falú, nagy, forgó bibe egyrészt vetítővászonként is funkcionál, de ez jelképezi az intim szférát is, hiszen hol gyerekszobaként, hol fürdőszobaként, illetve a mű végén pedig sátorként funkcionál. Eme lelemény Kentaur munkáját dicséri. Imádtam ezt a díszletet, egyrészt azért, mert a sok helyszínváltást ezen a kis színpadon is meg tudták oldani, másrészt, annak, aki látta a filmet, tökéletesen visszaadta annak a lakásnak a hangulatát, hiszen ott sem és itt sem tudtuk éppen, hogy melyik helyiségben is vagyunk éppen, vagy azt, hogyan jutottunk oda.


    Tehát ebben a zárt térben zajlik a három ember drámája. Zajlik a forradalom, de számukra megszűnik a külvilág, csak hárman maradnak. És játszanak. Filmet forgatnak. Szerepet játszanak, de közben az adott szerep önmagukká azonossá válik. És itt a játék összemosódik a valósággal.

    Itt van előttünk ez a három fiatal. Isabelle (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) a francia ikerpár és az amerikai diák, Matthew (Szamosi Donáth). Egy furcsa szerelmi háromszög alakul ki közöttük, habár az kiderül számunkra is, hogy az ikerpár között egy bizonyosfajta szerelmi viszony már korábban is fennállt. Matthew akkor válik a szerelmi háromszög egyik tagjává, mikor "leforgatják" Isabelle szüzességének elvesztését. Azt gondolom, hogy szexet ábrázolni a színpadon mindig nehéz, és nagyon bele lehet bukni. Ennek ellenére nagyon jól meg lett oldva. Lídiáról még a bugyi is lekerült, hogy érezzük, hogy ez most igazi. És tényleg annak tűnt. (Annyira, hogy a melettem ülő bácsi szépen el is fordította a fejét és szégyenlősen eltakarta a szemét.)


    E jelenet után csak fokozódnak az egyre inkább pironkodásra okot adó jelenetek. (szegény bácsi mellettem) Theo és Matthew szexuális együttléte után a mű csúcspontja az, mikor a fiatalok együtt bújnak ágyba.

    A rendező jó karaktereket formált a színészekből, habár egy kicsit sem hasonlítottak a filmbeli alakokhoz. Theo itt egy cinikus alak, aki őrülten féltékeny Matthew-ra, amikor látja, hogy a nővére vozódik hozzá (is). Haumann Máté remekelt ebben a szerepben, tudott nagyon közönyös és hihetetlenül ellenséges is lenni. Matthew szerepe egy nagyon esetlen fiúé volt, aki sokszor nem is értette (vagy nem akarta érteni), hogy mi zajlik körülötte. Nem volt egy erős karakter, de nem hiszem, hogy ez Szamosi Donáth játékának a hibája, sokkal inkább azt gondolom, hogy a rendező ötlete volt, hogy egy ilyen karaktert ábrázoljon. Danis Lídia viszont az én számomra túlságosan erős karakter volt, sokszor nem hittem el neki, hogy a testvére valóban annyira uralkodna felette.   


    E három embert a filmek iránti közös érdeklődés kapcsolja össze, mindannyian "filmzabálók". A klasszikusok jeleneteit pontosan tudják idézni, játszani. És, hogy mi, nézők is tudjuk, hogy éppen melyik filmről beszélnek, a bibén bevetítik a film egy adott jelenetét. Nagyszerű megoldás ez a Bertolucci-filmben használt párhuzamos vágások színpadon való megvalósítására.

    Egy nagyszerű darabot láttunk a studiószínpadon megelevenedni, mely nem akarta felülmúlni Bertolucci-filmjét, csak kölcsönvette az alapszituációt: mi történik három emberrel, ha összezárják őket. Ugyanakkor, mivel nem mozivásznon láttuk a művet, hanem nagyon közel hozzánk, így jobban ki lehetett domborítani a filmben is jelenlevő bensőséges vonalat, ami ebben az esetben sikerült is a rendezőnek. Játék és valóság folyamatosan összecsúszik a jelenetekben, melynek a végén mi is a részesévé válunk...




további képek
és még több kép