Dicső Dániel: Álmodozók

    Bátor dolognak tartom, ha valaki egy filmet visz színpadra. Merésznek, ha ez adott esetben az első rendezése. És őrültnek, ha tudom azt is, hogy ez nem csak az ő első rendezése, de ezt a filmet még soha senki nem vitte színpadra előtte. És ezek után, hogy még jól is csinálja, az már szinte lehetetlen. És mégsem. Dicső Dánielnek sikerült Bertolucci filmjéből egy fantasztikus darabot csinálnia, mely után elégedetten távozhattunk és még a négyes-hatos villamoson is erősen élt bennünk az élmény.

    De már a megérkezés is egésze különleges volt. Ahogy beléptünk az Arizona Studióba egy nagyon különleges díszlet fogadott minket. A tér három részből tevődött össze. Egyik szélén egy szoba volt berendezve, melynek falán homogén fehér tárgyak voltak felhalmozva (maszkok, könyvek, táskák stb.), úgymond "felrakták a realizmust a falra". A másik szélen egy konyha (illetve a második felvonásban egy nappali) foglalt helyet. A színpadon központi helyét elfoglaló, átlátszó falú, nagy, forgó bibe egyrészt vetítővászonként is funkcionál, de ez jelképezi az intim szférát is, hiszen hol gyerekszobaként, hol fürdőszobaként, illetve a mű végén pedig sátorként funkcionál. Eme lelemény Kentaur munkáját dicséri. Imádtam ezt a díszletet, egyrészt azért, mert a sok helyszínváltást ezen a kis színpadon is meg tudták oldani, másrészt, annak, aki látta a filmet, tökéletesen visszaadta annak a lakásnak a hangulatát, hiszen ott sem és itt sem tudtuk éppen, hogy melyik helyiségben is vagyunk éppen, vagy azt, hogyan jutottunk oda.


    Tehát ebben a zárt térben zajlik a három ember drámája. Zajlik a forradalom, de számukra megszűnik a külvilág, csak hárman maradnak. És játszanak. Filmet forgatnak. Szerepet játszanak, de közben az adott szerep önmagukká azonossá válik. És itt a játék összemosódik a valósággal.

    Itt van előttünk ez a három fiatal. Isabelle (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) a francia ikerpár és az amerikai diák, Matthew (Szamosi Donáth). Egy furcsa szerelmi háromszög alakul ki közöttük, habár az kiderül számunkra is, hogy az ikerpár között egy bizonyosfajta szerelmi viszony már korábban is fennállt. Matthew akkor válik a szerelmi háromszög egyik tagjává, mikor "leforgatják" Isabelle szüzességének elvesztését. Azt gondolom, hogy szexet ábrázolni a színpadon mindig nehéz, és nagyon bele lehet bukni. Ennek ellenére nagyon jól meg lett oldva. Lídiáról még a bugyi is lekerült, hogy érezzük, hogy ez most igazi. És tényleg annak tűnt. (Annyira, hogy a melettem ülő bácsi szépen el is fordította a fejét és szégyenlősen eltakarta a szemét.)


    E jelenet után csak fokozódnak az egyre inkább pironkodásra okot adó jelenetek. (szegény bácsi mellettem) Theo és Matthew szexuális együttléte után a mű csúcspontja az, mikor a fiatalok együtt bújnak ágyba.

    A rendező jó karaktereket formált a színészekből, habár egy kicsit sem hasonlítottak a filmbeli alakokhoz. Theo itt egy cinikus alak, aki őrülten féltékeny Matthew-ra, amikor látja, hogy a nővére vozódik hozzá (is). Haumann Máté remekelt ebben a szerepben, tudott nagyon közönyös és hihetetlenül ellenséges is lenni. Matthew szerepe egy nagyon esetlen fiúé volt, aki sokszor nem is értette (vagy nem akarta érteni), hogy mi zajlik körülötte. Nem volt egy erős karakter, de nem hiszem, hogy ez Szamosi Donáth játékának a hibája, sokkal inkább azt gondolom, hogy a rendező ötlete volt, hogy egy ilyen karaktert ábrázoljon. Danis Lídia viszont az én számomra túlságosan erős karakter volt, sokszor nem hittem el neki, hogy a testvére valóban annyira uralkodna felette.   


    E három embert a filmek iránti közös érdeklődés kapcsolja össze, mindannyian "filmzabálók". A klasszikusok jeleneteit pontosan tudják idézni, játszani. És, hogy mi, nézők is tudjuk, hogy éppen melyik filmről beszélnek, a bibén bevetítik a film egy adott jelenetét. Nagyszerű megoldás ez a Bertolucci-filmben használt párhuzamos vágások színpadon való megvalósítására.

    Egy nagyszerű darabot láttunk a studiószínpadon megelevenedni, mely nem akarta felülmúlni Bertolucci-filmjét, csak kölcsönvette az alapszituációt: mi történik három emberrel, ha összezárják őket. Ugyanakkor, mivel nem mozivásznon láttuk a művet, hanem nagyon közel hozzánk, így jobban ki lehetett domborítani a filmben is jelenlevő bensőséges vonalat, ami ebben az esetben sikerült is a rendezőnek. Játék és valóság folyamatosan összecsúszik a jelenetekben, melynek a végén mi is a részesévé válunk...




további képek
és még több kép

Szikora János: 11 perc

    Felgördül a függöny. Megjelenik két ember. Egy textilüzlet vezetője (Almási Sándor) és Maria (Gubás Gabi). Helyszín: Brazília. A lány szertelen, naiv és rettentően boldog, mert lehetőséget kapott, hogy a nagyon messzi Svájcban szambatáncosnőként sok-sok pénzt keressen. A textilgyáros komoly és határozott üzletember, aki félti a lányt. Sőt: aki szerelmes a lányba, de annyira azért mégsem bátor, hogy ezt meg is mondja neki.

    Így kezdődik a Szikora János által színpadra vitt 11 perc című darab, melyet Coelho egyik nagysikerű regénye ihletett. A könyvet előzőleg már olvastam és nagyon szerettem, ezért úgy ültem be az előadásra, hogy ezt is szeretni akarom. Persze kiváncsi is voltam, hogy mit lehet kihozni egy Coelho-regényből. Nem igazán színpadra való a mű; túl sok benne az esemény, a helyszínváltás, a belső monológok. A rendező mégis vállalta a kockázatot.

    A színpadi díszlet (Szikora János) végtelenül egyszerű; egy-egy tárgy jelképezi az adott helyszínt, illetve a mozgószínpad két paravánja is megfelelően ki lett használva. Az adott helyszín ezeken a paravánokon jelenik meg (brazil lakóházak, nyüzsgő genfi utca stb...), olykor árnyalakoknak adnak helyet (pl. Maria kiskori szerelme), de egyes jelenetek is erre lettek kivetítve.

    Ezek közül a jelenetek közül egyet mindenképpen kiemelnék: ez pedig az a momentum, amikor Maria a különleges vendéggel (egy sadomazo kuncsaft, Haumann Máté) átéli első orgazmusát. Ez a néhány perces videó jelenti a darab csúcspontját: jók benne a vágások, sok a plán benne és rendkívül kifejező.

    A belső monológok is a kivetítő segítségével rajzolódnak elénk. Gubás Gabi arca százszoros nagyításban tárul elénk, amikor kimondja a nagy igazságokat. Megoldásként jó, de iszonyatosan hatásvadász. (Viszont azt mindenképp fontos megjegyezni, hogy Gubás Gabi mimikája nagyon szép és tiszta volt.)
    De nem az egyetlen hatásvadász momentum a műben. Jobb, ha beismerjük, hogy ez a darab tényleg azok számára készült, akik olvasták a könyvet. Vissza kellett adni azt a misztikát, azt a fennköltséget és emellett népszerűnek is kellett lennie.

    Már eleve ott volt a hírverés, amikor is nem magáról a darabról beszéltek az alkotók, hanem mindenhol azt a főcímet láttuk, hogy Gubás Gabi levetkőzik. (Szívesen megkérdeztem volna a férfi közönséget, hogy kik azok, akik csak emiatt vásároltak jegyet az előadásra? Biztosan lettek volna egy páran...) Most erről a jelenetről csak annyit, hogy aki nagyon sok idomot várt tőle, az mindeképpen csalódott. Gubás Gabi egy paraván mögött vetkőzött le, majd mikor "láthatóvá vált", akkor is összegömbölyödve, semmit-megmutatva szavalt egy hosszú monológot.

    Apropó: hosszú monológ. Sajnos sokszor szájbarágós és közhelyes volt a darab. Ha boldogságra vágysz, akkor tégy érte és menni fog. Ez volt a fő mondanivaló, melyet sok-sok közhelyes frázissal bővítették ki, hogy a szegényes képzeletű néző számára is világos legyen, hogy itt van ez a lány, akinek nagyon rossz a sorsa, utána még rosszabb lesz, de a végén persze megtalálja a nagybetűs Szerelmet. A lány, aki amúgy prostituált, de hál' istennek egy festő meglátja benne a Fényt, és aki szerencsére éppen eléri a mű végén a szerelmesek városába, Párizsba tartó repülőjáratot, így pont összefut Mariával, utána pedig boldogság örökkön-örökké....

    És ha már nagyon belefáradtunk ezekbe a hosszú frázisokba, akkor néhány zenei betét lazítja a gondolatainkat. Gerendás Péter zenéi legtöbbször visszaadják az adott jelenet hangulatát (szambatánc, bárhangulat), de sokszor talán túlságosan erőltetettek vagy fülbemászóak. Mégis ezek a zenék sokkal inkább szerethetőek, mint a darab végén a heppiend-szambatánc. (Most az miért kellett oda??? Mi célt szolgált???)

    Azért nem minden ennyire erőltetett. A könyvtárosné, Brigitte (Sztárek Andrea) hihetetlenül mókás, friss poénjain jóízűen nevet a közönség. Hiteles figura és imádjuk, ahogyan csetlik-botlik a világban, illetve, ahogyan érdeklődve-irigykedve hallgatja Maria kalandjait.

    A Nyah-t játszó Földes Eszter inkább énektudásával, mint színpadi szereplésével bűvölte el a közönséget. Maria vetélytársát játssza a darabban, aki nagyon büszke hivatására. Sokszor idegesítő az a hangnem, ahogyan megszólal, zavar a hangjának a frekvenciája. Ennek ellenére amikor énekel, teljesen mássá változik át, sokkal élvezhetőbbek a dalai, mint a színpadi szereplése.

    A legnagyobb csalódás Ralf (Száraz Dénes), Maria boldogságkapszulája. Nem is a játékával van a baj, engem az zavart, hogy a rendező annyira mellékszereplővé fokozza le, hogy fel sem tűnik sokszor, hogy ott van. Száraz Dénes játéka jó az tény, de a szereplő, amit meg kell jeleníteni az nulla, teljesen megfoghatatlan a karakter. Sajnos. Nála még Terence, az angol üzletember (Haumann Máté) karaktere is erősebb. (Lehet, hogy Szikora a szado-mazo játékot lényegesebnek érzi?)

    Összegezve: vannak jó pillanatok a darabban, jó jelenetek, de összességében mindig érezzük azt, hogy nem egy jó darabot látunk, hanem egy olyat, mely nagyon épít a közönség érzelmeire és azokat akarja kiaknázni. Hatásvadászat.

(fotó: Mészáros Annarózsa)

 További képek az előadásról