A gyönyörködtető puritánság – Haumann Péter: Szókratész védőbeszéde

               Haumann Péter a Sufni egyik szegletében megbújva bevezet minket a korabeli görög világba. Mesél, mi pedig áhítattal hallgatjuk, miközben megelevenedik előttünk az agóra. Haumann pedig egy pillanat alatt a mesélőből Szókratésszá változik át. A megvádolt Szókratésszá, aki éppen most szól védelme érdekében bírái előtt.

                A beszéd pedig minden dísztől mentesen hangzik el. Haumann színtelenül, nyugodtan és minden pátosz nélkül érvel maga mellett. Szavai racionálisak és kimértek. Arca ezer színben játszik: néhol az elgondolkodó, kétségbeesett és megtört filozófus áll előttünk, máskor pedig a határozott, mélyen sértett, dühös polgár.  Haumann egyszerűségében, minden pátoszt nélkülöző beszédében szenvedélyesen képes kiállni az Igazság mellett. Szókratész minden jellemvonása elénk tárul a beszéd során: Haumann aprólékosan kidolgozott mimikájában, halk kacajaiban bújik meg Szókratész szarkasztikus jelleme, ugyanakkor érezzük rajta a döbbentet, a lefojtott indulatot és a mély csalódást is. De látjuk azt a Szókratészt is, aki bölcs derűvel, közönnyel közelít a halálhoz, aki már túl van mindenen és éppen ezért képes felülről szemlélni a saját életét. Szókratész, akiben már nincs halálfélelem. Haumann hangszínváltásaival, elhalkulásaival és kitöréseivel nagyszerűen ábrázolja azt az embert, aki folyamatos harcot vív önmagával, az embert, aki örlődik, aki keresi a megfelelő szavakat.  A sztoikus bölcsnek ugyanakkor nincsenek érzelmi kitörései, egy pillanatra sem gyengül el, racionalitása szinte égbe kiáltó. Haumann takarékos és visszafogott művészi eszközeivel tökéletesen képes azonosulni a bölcs filozófussal.

                A darab azonban nem egyetlen monológból épül fel. Haumann zsenialitását dicséri, hogy képes párbeszédekbe bonyolódni az őt megvádoló Melétosszal is. Mi pedig érezzük Melétosz jelenlétét is, tudjuk, hogy éppen hol áll és tudjuk, hogy pontosan mi zajlik le benne. Sőt, egy idő után mi magunk is átváltozunk: mi leszünk a bírák, akik bűnösnek kiáltják ki Szókratészt. Haumann hozzánk intézi beszédét, hozzánk, bírákhoz. Mi pedig mélységesen szégyelljük magunkat, hogy elítéltük ezt az embert.  A darabban nemcsak Szókratészra vetül fény, a nézőtéren is égnek a lámpák. Nem csak mi látjuk Szókratészt, hanem ő is lát minket. Haumann mélyen az arcunkba néz, ránk tekint, közel jön és komoly szemlélődéssel figyeli, hogy milyen hatást váltanak ki szavai belőlünk, bírákból. Mély önvizsgálatra késztet minket, szavai és jelentős hallgatásai arra ösztönöznek, hogy mélyen magunkba nézzünk. Most már nemcsak az agórát látjuk, hanem látjuk az ott jelenlevő embereket, akik háttal nekünk, mozdulatlanul és szenvtelenül hallgatják a filozófust. Igazán nagyszerű az, ahogyan Haumann puritán beszédével egy monológból párbeszédet varázsol.

                Maga a színtér is hihetetlenül egyszerű. A fekete háttérből csak egyetlen szék tűnik elő, ami néha engedi, hogy Szókratész gesztusai erőre kapjanak. Haumann egy fekete öltönyben, fehér ingben egyszerűen áll ki elénk. Nincs benne semmi dísz, az erős fekete-fehér kontrasztok remekül megfelelnek a beszéd egyszerűségének. Szókratész mentes minden pátosztól, dísztől és éppen ez a legfőbb ereje.

                Haumann egy 60 perces közös meditációra invitál minket. A Sufni ajtajában mindenkit egyesével fogad, köszönt, majd beinvitál egy transzcendens térbe. A térben ő vezeti a meditációt, kellemes búgó hangja elmélyedésre késztet. A szertartás végén Szókratészként meghal, színészként pedig a hátsó ajtón távozva magunkra hagy minket és elbocsát, remélve, hogy előhívott bennünk valami mélyen szunnyadó dolgot. 

Amikor mindenkinek igaza van – Máté Gábor: Cigányok

forrás: katonajozsefszinhaz.hu

Felgördül a vörös függöny és mi azonnal egy kocsmai mulatozásba csöppenünk bele. A vendég már nem szomjas, így a bátorsága is megjön, hogy megkezdje reménytelen udvarlását a pultos lány irányába. A cigányok közben sokszor elhúzzák a nótáját, természetesen a busás borravaló reményében. Így indul a darab. Az idillé, a felhőtlen szórakozásé a főszerep, a színészek játéka már az első percekben hangulatba hozza a közönséget. A dorbézolás mögött magas szintű színészi perfekcionizmus bújik meg: Rajkai Zoltán hihetetlen érzékenységgel és árnyaltsággal ábrázolja Kukac úr, a hivatalnok nyomorúságos mulatozását, az őt körülölelő cigánymuzsikusok pedig a széles és ötletes mozgáskultúrával igazán humoros és szórakoztató hatást keltenek. Kovács Lehelnek még az arckifejezése is a zenélés komolyságát hivatott erősíteni, egyébként jellemébe is tökéletesen passzol e szigorú tekintet. Keresztes Tamás rugalmas mozdulatai, túlfeszített rángásai pedig igazán mulatságos színezetet kölcsönöznek az általa megformált Daninak. Mindenki maximálisan benne van a szerepében, tökéletesen azonosul karakterével.

forrás: fidelio.hu

Nagy jókedvben indul tehát a darab. És a folytatás is ilyen: Harkocsány (Szacsvay László) és Harkocsányné (Szirtes Ági), valamint kislányuk, Szidike (Pálmai Anna) megjelenése csak fokozza a jó hangulatot. A két Harkocsány hangoskodása olykor az eget veri, de valójában nem tudjuk őket komolyan venni. Nyilvánvaló, hogy az asszony viseli a nadrágot, (nem mellesleg bajusszal is érkezik) hangosabb, könnyebben kezd rikácsolásba. Szirtes Ági kiváló a túlzó, hangos cigányasszony szerepében (is), Szacsvay pedig mértékletességével, sztoikus nyugalmával tökéletes ellenpontját képezi asszonykájának. Pálmai Anna a darab ezen részén még nem kap olyan jelentős szerepet, viszont tekintetével már itt is nagyszerűen játszik.

forrás: fidelio.hu

Főleg akkor, mikor a Kisasszonyra (Pálos Anna) néz. Mert bizony ők aztán nem kedvelik egymást.  Harkocsányék ugyanis Dani cigányt szemelték ki a lányuknak, azonban Dani szívét és ágyékát inkább a pultos Kisasszony dobogtatja meg. Sőt állítólag Szidike Áskárát szereti. Azonban a frigy Dani és Szidike között mégis létrejön. Dani viszont félre-félrenéz, a szülők válást is kezdeményeznének. Zajlik tehát a cigányflorklór. Egészen addig, amíg egy puskalövés dörren.

A hangulat visszájára fordul: az eddig mulatós, zsivajgó tömegen most a gyász és a bánat vesz erőt.  A környezet is változik: az eddig makulátlan fehér díszletet a falakról csorgó fekete festék szennyezi be. Czeigler Balázs nagyszerűen képes érzékeltetni, hogyan csap át a darab steril idillből komor és vészjósló állapotba. A jelmezek is kiválóan alkalmazkodnak ehhez a hangulathoz: Füzér Anni eddig egyszínű, rikító selymekbe öltöztette a szereplőket, most pedig szakadt, piszkos rongyokban jelennek meg. A testre festett színes virágok is eltűnnek, helyettük csak sár és kosz marad. Az idealizált, ízes és archaikus cigányvilág teljesen eltűnik a szemünk elől.

forrás: origo.hu

Megtudjuk, hogy Harkocsányt lelőtték, jönnek is a rendőrök, a nyomozók, a sajtó, hogy kiderítsék, mi is történt pontosan. És egy egészen más világba csöppenünk bele: eddig a cigányok és a nem-cigányok jól megéltek egymás mellett, egy helyre jártak mulatni, együtt vigadtak, most viszont kiderül, hogy a nem-cigányok undorodva fordulnak el a cigányoktól: Kukac úr áramot vezetett a kerítésbe, és a Vendéglős (Ujlaki Dénes) is kénytelen óvintézkedéseket bevezetni a cigány lopások ellen. A cigányokkal nem lehet kijönni, mindig csak a bajt csinálják, ők mindennek az okai és áldozatai. A cigányokkal csak a probléma van, nem elég, hogy a nyomozó fényképezőjét le akarják nyúlni és minden módon megnehezítik a nyomozást (elviszik a holttestet), hanem még egymás ellen is áskálódnak (ki gyászoljon a halott Harkocsány fejénél). De a másik oldal sem jobb: ott vannak a sete-suta rendőrök, az eltussolások, a mindent tudni akaró újságírónő, a saját nyugalmát féltő orvos (Bán János). Egyik csoport sem jobb a másiknál: a cigányok ugyanolyan rosszak, mint a nem-cigányok. Grecsó Krisztián ezeket a figurákat is árnyaltan ábrázolja, az már más kérdés, hogy Kiss Eszternek nincs kedve játszani. Viszont Bán János és Fekete Ernő remekelnek szerepeikben.

forrás: metropol.hu

Grecsó  jól megírt párbeszédeiből kiderül, hogy ő nem is akarja sem védelmezni, sem átkozni a romákat. Ő tudja, hogy senkinek sincs igaza, nem lehetségesek jók és rosszak.  Máté Gábor ennek megfelelően rendezi a darabot, rendezésének köszönhetjük, hogy a második felvonásban a szereplők teljesen kifordulnak önmagukból, fásultak és züllöttek lesznek.

A darab nem ad megoldást, nem mondja el, hogy mit kell gondolnunk a cigánykérdésről. Nincs eredmény. Az előadás nem ítél, hanem kérdéseket feszeget. Ezt jelzi Szirtes Ági záró monológja is, mely után hosszú és mély csend következik.

Monológokban rejlő érzelem - Gyógyír az északi szélre, Belvárosi színház

forrás: 7ora7.hu

Előítéleleteim vannak az ilyen darabokkal szemben: lehetetlennek tartom, hogy 120 percen keresztül élvezzek egy olyan előadást, ahol két ember egymásra még csak rá sem nézve, különböző hangnemekben, változatos testtartásban mondja fel a saját kis szövegeit. Mi ez itt? Stílusgyakorlat? Beszédtechnika? Effajta előítéleteim nem is engedték volna, hogy megnézzek egy ilyen darabot, mert folyamatosan csak azt sugdosnák, hogy unom az egészet és azt várom, hogy mikor lesz már vége az egésznek, viszont kíváncsiságom most erősebb volt: érdekelt, hogy mit lehet kihozni az amúgy jó alapsztoriból.

forras: revizoronline.hu

Emil Rothner csupán le szeretné mondani Like magazin előfizetését e-mailben, ám egyetlen betűt félreüt és újra meg újra rossz címre ír, Leo Lieke úrnak, aki a sokadik levél után felvilágosítja őt a tévedéséről. És innentől kezdve egy olyan levelezés veszi kezdetét, mely felrúgja a konvenciókat: a két ember ismeretlenül is egymásba szeret és egy idő után már szinte létszükségletté válik az, hogy a másik válasza időben megérkezzen.
Az elején még kacagok magamban, hogy lám előítéleteim beigazolódni látszanak, hiszen a sok kapkodó monológ, a színpadon való ki-be rohangálás, a gyors ruhacserék sokszor kizökkentenek és lehetetlenné teszik, hogy igazán élvezzem a darabot. És ehhez még csak hozzájárul a hatalmas kivetítő is, mely jelzi a napok múlását.

forrás: egyfelvonas.postr.hu

Azonban, mikor Fullajtár Andrea egy kicsit megnyugszik és már nem azon versenyez, hogy minél gyorsabban el tudja mondani az adott részét, akkor el kezdek szórakozni, elfelejtem a kivetítőt, a rohangálást, a “kapkodást” és még az idegesítő zenét is, ami akkor szólal meg, mikor épp mindkét szereplő a színpad mögötti ruhacserével bajlódik. Persze azért még mindig zavar, hogy a 13. sorból tökéletesen kivehető, hogy Fullajtár nem visel melltartót, de kezdem elnézni neki, mivel ő igazán képes arra, hogy érzelmek széles skáláját vonultassa fel a színpadon: itt ő a férjezett Emil, aki egyszerre tartózkodó és merész, aki néha túlságosan is kitárulkozik, de néha teljesen magába zuhan. Fullajtár karaktere magávalragadó, ahogy teljesen odaadja magát lobogó érzelmeinek.
Leo karaktere ennél sokkal letisztultabb: érzelmeit sokszor próbálja elrejteni, csak egy jó üveg bor képes kipréselni belőle, hogy mennyire vonzódik a virtuális világ túloldalán levő nőhöz. Az őt játszó Őze Áron már az első perctől könnyed, magabiztos és rendkívül szenvedélyes. Tökéletesen képes megformálni a visszafogottan óvatos Leot. A hangjááért pedig egyszerűen odavagyok.

forrás: budapesterminal.hu

Kettejük között folyamatosan zajlik a levelezés, nem néznek egymásra, nincs közöttük semmiféle fizikai kapcsolat, mégis egyre izgatottabban várjuk, hogy merre haladnak ők együtt. A párbeszédek néhol ugyan erőltetettek, de többségükben zseniálisak, szellemesek és a helyzethez éppen passzolóak. (szöveg: Kajtár Mária) És eljutunk odáig, hogy mindketten találkozni akarnak. Azonban ez annyira nem is egyszerű: Emil ugyanis férjezett és Leo sem biztos abban, hogy jót tenne kettejük kapcsolatának, ha valóságossá válna, mert akkor talán megszűnne az a vibrálás, ami életben tartja kapcsolatukat. Végre mindketten úgy döntenek, hogy találkoznak, de csak egyetlenegyszer. Azonban Emil végül mégis visszalép és Leo döntésének következtében sosem tudnak már egymásnak írni sem. Mégsem marad hiányérzetünk, mert belátjuk, hogy kettejük viszonyának csak úgy van vége, hogy nincs vége, illúziójuk csak átmeneti lehet.
Daniel Glattauer 2006-os regényéből Göttinger Pál kiváló színházi előadást alkotott meg: dialógusok elevenednek meg annak ellenére, hogy legtöbbször a szereplők egy-egy kivilágítatlan képernyőhöz beszélnek. Olyan érzelmek jelennek meg a színpadon a két szereplő között, hogy el kell dobnom előítéleteimet és be kell vallanom, hogy rendkívülinek tartom a darabot. A végén még kicsit furcsának is hat, hogy meghajláskor Fullajtár és Őze egymásra néznek...

Eszenyi Enikő: Rómeó és Júlia

képek forrása: vigszinhaz.hu

            Vannak olyan rendezők, melyek szinte az összes színpadi trükköt, eszközt kihasználják egy színdarabon belül. Mégis teszik ezt úgy, hogy sosem válnak erőltetetté, színpadiassá, a nézőt pedig magával ragadja az előadás, bekerül a színdarabba és együtt forog a színészekkel.

            Ez történt április 8-án, amikor a Vígszínházban átélhettük Rómeó és Júlia szerelmének történetét. Felemás érzésekkel ültem le a székemre, mert rajongok Eszenyi Enikő munkásságáért, viszont a színdarab plakátja borzalmasra sikeredett. Rómeó és Júlia facebook profiljával szembesülhettünk sokszoros nagyításban ezeken a falragaszokon. Túlzó volt és oda nem illő; mert értem én, hogy azt próbálják nekem itt elmagyarázni, hogy ez egy modern feldolgozás lesz, de ne így. Én így nem akarom.

            Persze azért sikerült megnyugodnom, mikor felgördült a függöny. Egy készülődésszerű jelenetet láttunk, háttérben különböző vetítések, a szereplők jelmezbe öltöznek, közben vázolják a sztorit. Színház a színházban – ez segített minket az átlényegülésben és innentől kezdve már nem volt megállás….

            Motorok, sportautók száguldanak a színpadon és nem is zavarja őket, hogy Shakespeare korában ők még korántsem léteztek. De miért is aggódnának emiatt, hisz a szöveg sem korabeli, hiszen Varró Dániel már sikeresen aktualizálta azt. Rengeteg szójáték hangzik el a színpadon, a nézőtér pedig egyre vidámabb és egyre hangosabban nevet.

            De nemcsak a szöveg segít abban, hogy bekerüljünk a darab világába: rengeteg vetítés teszi még feledhetetlenebbé a darabot: így válik lehetségessé, hogy Júlia a Vígszínház tetejéről szaladjon le a dadájához vagy, hogy Rómeó a város szűk utcáin közlekedjen motorral. Ezek a vetített jelenetek azért is fantasztikusak, mert a háttérben zajló előre felvett képek szorosan összefolynak a színpadi élő előadással.: nem érezzük ki erősen kettejük idő – és térbeli különbségét.

            A darab legfantasztikusabb része maga az erkélyjelenet. (Nekem evidensnek tűnik, hogy a rendezők erre helyezik a legnagyobb hangsúlyt, mert Shakespeare színműjében is ez tűnik a leglényegesebb elemnek) Nemcsak a színpadi díszletben játszódik: Juli az erkélyen, Rómeó pedig az egyik páholyban tűnik fel, majd Juli a karzaton, Rómeó pedig szintén egy másik helyen. A közönség közvetlen közelében játszanak, magukévá teszik az egész nézőteret is. A darab kilép a színpad nyújtotta keretek közül, összefonódik a befogadókkal. Természetesen ebben a jelenetben nem történik semmilyen fizikális együttlét a főszereplők között, Rómeó Júliát otthagyja „kielégítetlenül”. Azonban a fiatalok között a második felvonásban sor kerül az egyesülésre: szépen megoldott a jelenet, nem túlzó és jórészt homályban marad, ahogyan a szerelmesek egymásié lesznek. Ennél azonban sokkal feleslegesebb a jelenet, mikor Juli egy kád vízben ül és kesereg: igen, itt a színésznő meztelenül jelenik meg a színpadon, de még most sem értem, hogy mi a célja annak, hogy ezt a nőt meztelenül lássuk.

            Ennek ellenére Bata Éva nagyszerűen testesíti meg Júliát. Egy kicsit zizis a szerepben, mindig mosolyog, mindenre rácsodálkozik, Rómeó iránti szerelme is játékos, könnyed. Azonban nagyon gyorsan megkomolyodik, mikor testvére meghal, szerelmét pedig száműzik. Itt egy kicsit didaktikussá válik: túlzó az, ahogyan könnyeit hullatja, de az is, ahogyan épp meghalni készül. Persze ezek a darab egyik legdrámaibb jelenetei, de mégis egy kissé túljátssza.

            A szerelmét alakító Varju Kálmán is nagyszerű figura: sosem esik ki a szerepéből és pontosan alakítja Rómeó karakterét. Nagyon jól játssza a hősszerelmes vagány csávót – egyszerre képes eljátszani, hogy egy érzéketlen bunkó és egy végletekig érző lény.

            A legnagyszerűbb figura mégis Börcsök Enikő, aki a dada szerepében tűnik fel. Kissé szertelen, dilis hölgyet formáz meg, akin nagyon jókat lehet nevetni. Hatalmas lendülettel játszik, mindig kapcsolatban van a közönséggel. Egyszerűen fantasztikus.

            Ő is - másokkal együtt – több szerepben tűnik fel: Lady Capuletet is ő formálja meg. Gyuriska János egyszerre testesíti meg Mercutiot és a herceget, mondani sem kell mindkét karaktert nagyszerűen alakítva. Vallai Pétert is fontos megemlíteni, hiszen csodálatosan alakítja a Montague család fejét. A Lőrinc barátot játszó Mészáros Mátén is sokat nevetünk, nemcsak amikor barátként egy Pax et bonum feliratú barkaszból osztja tanácsait, de akkor is, amikor Benvoliot szerepét ölti magára.

            Összességében fantasztikus a darab, könnyed és élvezhető. Néha didaktikussá válik ugyan és szájbarágósság, azonban ez szinte fel sem tűnik. Csak élvezzük, a szereplők játékát, Presser Gábor zenéjét, a színházi eszközök magukkal ragadnak…

            Itt van nekünk saját korunk Rómeója és Júliája, két órára valamelyikbe biztosan szerelmesek leszünk….

Képek az előadásról itt:http://vigszinhaz.hu/galeria/218+rómeó+és+júlia+előadásfotók/

Marton László- A padlás

forras: vigszinhaz.hu

            Március 15-én is volt egy hely, ahol minden szellem láthatóvá vált egy időre felnőtt és gyerek számára egyaránt.

            Délutáni előadásról levén szó a Vígszínház padlása gyermeki zsivajtól volt hangos. Ez természetesnek hatott, hiszen a színdarab maga is „félig mese-félig musical”: „Ég és Föld között” bárkit szívesen lát ez a hely, legyen az illető 9 vagy 99 éves.

            A darab egy több térmélységet magába rejtő padláson és annak tetején játszódik, mely (díszlet: Fehér Mikós) sok egységből és textúrából épül fel: a látható részek kazettásan elválasztottak, háttérben ablak, két faajtó rejti magába a sufnit. A második felvonásban pedig az is kiderül, hogy ez a padlás bizony nagyon erős, sőt képes megemelkedni is egy kicsit. Persze ezen már meg sem lepődünk, hiszen ezen a padláson minden megtörténhet… Bolygószellemek lepik el, a Révészre várnak, aki egy gengszter alakját veszi fel…

            Már az első percben magával ragad a mű hangulata: és tudom, hogy ennek nem az az oka, hogy egy ismert és nagyon népszerű darabról van szó, hanem mert ezen a padláson életre kelnek azok az értékek, melyekre a mai ember annyira nagyon szomjazik: szeretet, barátság, szerelem, tisztalelkűség. Megelevenedik a szép színház: egy pillanatra sem lesz didaktikus, nem érzem azt, hogy nekem most hatalmas eszméket kell befogadnom, átéreznem. Valami könnyedség kerít a hatalmába és teljesen átadom magam a darabnak…

            Legtöbb esetben még az sem zavar, hogy néha azt érzem, hogy túl sokan vannak a színpadon és egymást kerülgetik vagy kitakarják egymást. Vagy, hogy bizonyos pontokon kissé teátrálissá válik a mű. Mert szükség van erre néha: igen, legyen teátrális, hasson meg. Végülis egy fantasztikus darabról beszélünk, miért ne lehetne néha teátrális? Miért ne lehetnének benne szabályos alakzatok? Vagy sematikus mozdulatok? Most kell ez ide, mert segítik az elmélyülést.

            De nem csak a koreográfia, a szereplők is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kicsit mindannyian gyermekek legyünk a színpadon. Imádtam Lámpást, a zsörtölődő törpét, aki egy pillanatra sem felejtette el ráncolni a szemöldökét. Csőre Gábor nagyon megérezte a szerep lényegét: a törpe, akinek hatalmas szíve van, csak mélyen hordja – hiszen még a hintalóval is mély barátságot kötött. („Lovacska, gyere már, naaaaa.”) És ott van a süketnéma Meglökőt alakító Juhász István, aki egyszerűen fantasztikus: mind mozdulataiban, mind mimikájában tökéletesen alakítja a kicsit butuska, de hatalmas szívű bolygószellemet. De ki kell emelni a Mamókát játszó Igó Évát is, aki nemcsak a berozsdásodott Mamókát játssza nagyszerűen, hanem a karakter mélyén rejlő energikus nőt is: egészen elképesztő amikor a nagymama, aki éppen arról panaszkodik, hogy mily nehéz a léte, hirtelen a színpad közepére kerül és egy rendkívüli tangóval kápráztat el minket. És még szilvás gombócot is készít mindenkinek. 

            A musical két szálat fest elénk: a gyerekeknek szóló mesebeli rész, amelyben a bolygószellemek a Révészre várnak, hiszen ő lesz az, aki elviszi őket arra a bolygóra, ahol a képek és az álmok vannak. A Révészt játszó Szemenyei János nagyon szimpatikusan tűnik fel ebben a szerepben: kissé szétszórt az a maszk, amit magára ölt; nem ismeri az emberi világot, minden újdonság a számára, mindenre rácsodálkozik, maga a megtestesült gyermeki lélek. A problémákat hihetetlen egyszerűséggel oldja meg vagy kerüli ki. Nagyon szórakoztató a tánc, melyet alkoholmámorban jár el. De nemcsak az ő, hanem a színpadon levő szereplők mozgása is nagyon könnyed, szinte kedvünk lenne bekapcsolódni.

            A másik szálon, a szerelmi vonal élén áll Rádi, akinek lelke ugyan tiszta, mégis sok esetben a problémái visszarántják a földre. Szőcs Artur jól alakítja a kissé bolondos tudóst, azonban amikor felcsendülnek a Fényév távolság első hangjai, a véleményem kissé meginogni látszik. Úgy tűnik, mintha szétesne a karaktere, nem jelenik meg számomra az ember, aki ugyan sok esetben eldobná ezt a földi létet és szívesen menne másfelé, mégis itt van dolga, itt vannak álmai. Helyette egy olyan embert látok, aki megkeseredett és akinek már az sem lenne jó, ha máshová mehetne. És sajnos akkor sem eléggé hangsúlyos a játéka, amikor rádöbben arra, hogy ő valójában szerelmes Sünibe. A nézőtéren nem érezzük, hogy valóban annyira hirtelen a rádöbbenés vagy mély a szerelem. Süni esetében viszont nagyon őszinte ez az érzés, és Tornyi Ildikó ezt pompásan tükrözi a számunkra. Szerettem a jelenetet, mikor felcsendült a Valaki hamisan énekel című dal: Süni a tetőn állva, bohócruhában hegedülve megmenti az egész csapatot. Szépen meg volt világítva és így nagyszerű kontraszt képződött jelmeze és a háttérben levő szürkés kémény között.

            A fények minden esetben segítették, hogy bekerüljünk a műbe, hogy egy pillanatra mi is gyerekké váljunk. A nyitány csillagos ege, a szellemek kiszabadulásakor felbukkanó zöld füst, az Ég és Föld közötti átjárónál megnyílásakor megjelenő fehér sugaras fények mind-mind erősítették a fantasztikumot.

            A legnagyobb csodát mégis a zeneszerzők és a dramaturg vitte véghez. A musical töretlen népszerűségnek örvend már évtizedek óta és ezért leginkább rokonszenves dallamainak tartozunk köszönettel. De ez még nem minden: a színpadon ezek a csodás alakok csak úgy árasztják magukból a szóvicceket. A közönség pedig derül…

            Jó volt eltölteni egy kis időt ezen a padláson, ezen a helyen kicsit elszakadhattunk az Földtől és közelebb kerülhettünk az Éghez. Álomszerű, lebegő, édes dallamok hangzottak el ezen a padláson, ahol megvalósultak az álmok és egy pillanatra jelenvalóvá vált maga a Csoda. És hogy mi a tapasztalat? Ahogyan Sztevanovity Dusán fogalmazott: „A padlással csak azt szerettem volna elmondani, hogy a világból sohasem hiányzó T. Müllerek bármennyit pusztítanak, hazudnak, ármánykodnak; nem nyerhetnek. Addig nem, amíg vannak Mamókák, akár a valóságban, akár csak az emlékeinkben.” Addig nem, amíg hiszünk a csodákban…

Dicső Dániel: Álmodozók -másodjára

Első sorból, a színészek fél méterre játszanak tőlem. A három fiatal, Matthew (Szamosi Donáth), Isabell (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) közé negyedikként még beférek. Nem veszek részt, de mégis. Együtt lélegzem a szereplőkkel, olyan közel vagyok hozzájuk. Szeretkezem velük.

Határozottan más élményt nyújt ilyen közelről nézni egy darabot. Amikor nem tudod befogni tekinteteddel az egész színpadot, ennek következtében bevonva érzed magad az egész játékba. Részesévé válsz... és sokkal több dologra figyelsz fel...

Persze ilyenkor is feltűnik, hogy nagyszerű a díszlet, de most nem a színpad egészére koncentrálsz, hanem a középen levő bibére. sokkal inkább belelátsz. sokkal közelebb van hozzád. sokkal inkább benne akarsz lenni. A színészeknek sem a mozdulatai, amelyek a leginkább megfognak, hanem az arcuk. És vannak dolgok, amiket távolabbról nem láttál meg bennük.


Mert nem láttad Danis Lídiát ennyire nagyszerűnek, nem vetted észre, hogy magasan jobb, mint a férfiak. Nem vetted észre, hogy milyen nagyszerűen játssza el a "tökéletes színpadi csókot", ami valóban a tökéletes színpadi csók. És azt sem, amikor megszeppenve eljátssza szüzességének elvesztését. Ott előtted. Premier plánban. És akkor már te is majdnem azt érzed, hogy belepirulsz, mert annyira közel van.


És azt is látod, hogy a Szamosi Donáth baromira izgul. Határozottan remeg. De nagyon jól áll neki, a Matthew is remegős. Szamosi Donáthnak ez az első színpadi szerepe, Matthew pedig most találkozott A nővel, A femme fatale-lal. És igen, mindkettejüknek nehéz e helyzetük: Donáth tudja, hogy minden szem rá szegeződik, Matthew pedig teljesen lesokkolódik, amikor belekerül ebbe a szerelmi háromszögbe.


És ott van a Theo, aki ilyen közelről egyáltalán nem szimpatikus. Arrogáns és túl színpadias. Féltékeny és kegyetlen. Matthew-val való szexuális együttléte kifejezetten állatiasan kezdődik. Talán ő az, aki mindenkit irányítani akar, aki mindenkinél feljebbvalónak érzi magát. Túl sokat fintorog. És elég utálatos egy alak. Haumann Máté szemei gonosszá váltak ebben a figurában. Féltem tőle. Főleg akkor, mikor engem nézett. Csak meredt előre és engem bámult. Theo-Máté igencsak megrémisztett.

Megint szerettem a darabot. És most nem csak azért, mert ez egy jó darab, hanem mert megengedték, hogy a részese legyek. Hogy aggódjak, amikor Isabell fel akarja gyújtani a "lakást" és a lakással együtt téged is. Hogy egy asztalnál üljek ezzel a francia ikerpárral, akik nemcsak Matthew-t, hanem engem is bevontak a "kis játékukba"...

Somogyi Szilárd: Abigél

forrás: www.operett.hu

Ha van egy nagyon népszerű könyv, amiből előzőleg már filmet is csináltak, akkor kevés ember van, aki úgy ül be a színházba megnézni a belőle készült musicalt, hogy nem ismeri sem a könyvet, sem a filmet. Érdekes dolgok sülhetnek ki belőle. Én így jártam az Abigéllel.

                Azt mondták, ne nézzem meg, mert nagyon rossz. De én makacs vagyok és csak a két szememnek hiszek. Szabó Magdát is régóta szeretnék olvasni, gondoltam a musical hátha meghozza a kedvemet. Vagy elveszi. Mindenesetre egy próbát megér.

                Nyitójelenet. Bál. Egy lány meg egy fiú nagyon szerelmesek, kicsit már csöpög az egész, annyira. De jól van, legyen. Megtudom, hogy háború van, a katonáknak be kell vonulni, így a lány szerelmének, illetve apukájának is, ennek következtében a lány bekerül a legszigorúbb leányneveldébe, a Matúrába…

                És itt indulnak a bonyodalmak. Hatalmas didaktikus dalokkal érzékeltetik, hogy ebben az intézményben bizony rend és fegyelem van. Csak ne lenne az, hogy egy-egy dal öt percig is eltart és semmilyen más szöveg nincs benne, mint, hogy „Jó napot kívánok, isten áldásával.” vagy „Dó-re-mi-fa-szo-lá-ti-dó”. Kezdek aggódni, hogy valóban hallgatnom kellett volna a jótanácsra, hogy tartsam távol magam ettől a darabtól.

                De minden dalnak vége szakad egyszer, a közönségnek a tapsból ítélve tetszik a dolog, ezért én is tovább ücsörgök a pótszékemen, hátha jobb lesz. A jelenet, amikor a lányok férjhez mennek a katalógushoz, az kifejezetten szórakoztató és szépen megoldott része a darabnak. Jól mutat a színpadon a képkeretekkel való mozgás és ezt a rendező (Somogyi Szilárd) teljes mértékben ki is használta. A dal végén természetesen ott a nagy beállás, képkeret-ember kombináció, ami szintén tetszik a szemnek.

                Ezt a nagy esküvői hacacárét az igazgató úr dühe szakítja félbe. Balikó Tamás nagyon jól ábrázolja a vasszigortól megráncosodott homlokú intézményvezetőt, aki mindenáron védi az elveit és a nagybetűs Eszmét. Határozott hangszínétől még én is egyenesebben ülök a székemen.

                A gyerekeknek ebből a szigorból egyedüli enyhülés Abigél, a szent szobra nyújt menedéket, aki teljesíti a kívánságokat. (Mókás volt, mikor Vágó Bernadett kicsit erőteljesebben vetődött a talapzattal rendelkező kőszoborra, és az enyhén beregemegett… utána már meg sem próbáltuk azt hinni, hogy kőből van) Erre a tényre két lány hívja fel Vitay Georgina (Vágó Bernadett) figyelmét. Ők Kis Mari (Ábrahám Gabriella)  és Torma Piroska (Prescsák Zita). Ábrahám Gabriella jól játszik, ha előtérben van, viszont a háttérben sokszor nincs benne a szerepében, hanem az egyik illetve a másik kollegájára mosolyog. Ennek ellenére, ha rájuk vetül a reflektor, akkor kifejezetten ontják magukból a poénokat. 

                Azonban ezek a poénok hiába röpdösnek folyton folyvást, kint a világban háború van és ez egyre inkább beszivárog a Matúrába is, amikor az egyik lányról kiderül, hogy zsidó. De Abigél valahogy megmenti. Abigél személye az utolsó pillanatig nem derül ki, addig a jelenetig három hölgy énekel felváltva. Ez egy egészen szépen megoldott rész, jól érzékeltette a rendező ezzel a megoldással a személy titokzatosságát. 

                Az első felvonás után azt hittem hazamegyek. Mert untatott.  Teátrális volt, szájbarágós és lapos. Ennek ellenére maradtam. És jól jártam. A második felvonás sokkal erősebb volt. Ez valószínűleg a Horni Micit játszó Siménfalvy Ágotának köszönhető. Ragyogott a színpadon. Tényleg elbűvően és könnyeden játszott. A Hadnagy úr című dalban különösen remekelt: megtudtuk, hogy nagyszerűen tangózik, gyönyörű ruhája is kitűnt a többi közül (Velich Rita-jelmez).

Azért összességében nem ájultam el a darabtól: mindenki nagyon megfelelni akar a szerepének és így hiányzik a darabból a könnyedség. De mi nem profizmust várunk, hanem azt a bizonyos „szívvel-lélekkel” dolgot. A hangosítás, a világítás tragikusan borzasztó, de ez nem is tűnne fel annyira, ha a szereplők élettel töltenék meg a darabot. Mert jó volt ez, jó volt ez, de azért annyira mégsem. Inkább egyes részei. De azok nagyon.

Dicső Dániel: Álmodozók

    Bátor dolognak tartom, ha valaki egy filmet visz színpadra. Merésznek, ha ez adott esetben az első rendezése. És őrültnek, ha tudom azt is, hogy ez nem csak az ő első rendezése, de ezt a filmet még soha senki nem vitte színpadra előtte. És ezek után, hogy még jól is csinálja, az már szinte lehetetlen. És mégsem. Dicső Dánielnek sikerült Bertolucci filmjéből egy fantasztikus darabot csinálnia, mely után elégedetten távozhattunk és még a négyes-hatos villamoson is erősen élt bennünk az élmény.

    De már a megérkezés is egésze különleges volt. Ahogy beléptünk az Arizona Studióba egy nagyon különleges díszlet fogadott minket. A tér három részből tevődött össze. Egyik szélén egy szoba volt berendezve, melynek falán homogén fehér tárgyak voltak felhalmozva (maszkok, könyvek, táskák stb.), úgymond "felrakták a realizmust a falra". A másik szélen egy konyha (illetve a második felvonásban egy nappali) foglalt helyet. A színpadon központi helyét elfoglaló, átlátszó falú, nagy, forgó bibe egyrészt vetítővászonként is funkcionál, de ez jelképezi az intim szférát is, hiszen hol gyerekszobaként, hol fürdőszobaként, illetve a mű végén pedig sátorként funkcionál. Eme lelemény Kentaur munkáját dicséri. Imádtam ezt a díszletet, egyrészt azért, mert a sok helyszínváltást ezen a kis színpadon is meg tudták oldani, másrészt, annak, aki látta a filmet, tökéletesen visszaadta annak a lakásnak a hangulatát, hiszen ott sem és itt sem tudtuk éppen, hogy melyik helyiségben is vagyunk éppen, vagy azt, hogyan jutottunk oda.


    Tehát ebben a zárt térben zajlik a három ember drámája. Zajlik a forradalom, de számukra megszűnik a külvilág, csak hárman maradnak. És játszanak. Filmet forgatnak. Szerepet játszanak, de közben az adott szerep önmagukká azonossá válik. És itt a játék összemosódik a valósággal.

    Itt van előttünk ez a három fiatal. Isabelle (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) a francia ikerpár és az amerikai diák, Matthew (Szamosi Donáth). Egy furcsa szerelmi háromszög alakul ki közöttük, habár az kiderül számunkra is, hogy az ikerpár között egy bizonyosfajta szerelmi viszony már korábban is fennállt. Matthew akkor válik a szerelmi háromszög egyik tagjává, mikor "leforgatják" Isabelle szüzességének elvesztését. Azt gondolom, hogy szexet ábrázolni a színpadon mindig nehéz, és nagyon bele lehet bukni. Ennek ellenére nagyon jól meg lett oldva. Lídiáról még a bugyi is lekerült, hogy érezzük, hogy ez most igazi. És tényleg annak tűnt. (Annyira, hogy a melettem ülő bácsi szépen el is fordította a fejét és szégyenlősen eltakarta a szemét.)


    E jelenet után csak fokozódnak az egyre inkább pironkodásra okot adó jelenetek. (szegény bácsi mellettem) Theo és Matthew szexuális együttléte után a mű csúcspontja az, mikor a fiatalok együtt bújnak ágyba.

    A rendező jó karaktereket formált a színészekből, habár egy kicsit sem hasonlítottak a filmbeli alakokhoz. Theo itt egy cinikus alak, aki őrülten féltékeny Matthew-ra, amikor látja, hogy a nővére vozódik hozzá (is). Haumann Máté remekelt ebben a szerepben, tudott nagyon közönyös és hihetetlenül ellenséges is lenni. Matthew szerepe egy nagyon esetlen fiúé volt, aki sokszor nem is értette (vagy nem akarta érteni), hogy mi zajlik körülötte. Nem volt egy erős karakter, de nem hiszem, hogy ez Szamosi Donáth játékának a hibája, sokkal inkább azt gondolom, hogy a rendező ötlete volt, hogy egy ilyen karaktert ábrázoljon. Danis Lídia viszont az én számomra túlságosan erős karakter volt, sokszor nem hittem el neki, hogy a testvére valóban annyira uralkodna felette.   


    E három embert a filmek iránti közös érdeklődés kapcsolja össze, mindannyian "filmzabálók". A klasszikusok jeleneteit pontosan tudják idézni, játszani. És, hogy mi, nézők is tudjuk, hogy éppen melyik filmről beszélnek, a bibén bevetítik a film egy adott jelenetét. Nagyszerű megoldás ez a Bertolucci-filmben használt párhuzamos vágások színpadon való megvalósítására.

    Egy nagyszerű darabot láttunk a studiószínpadon megelevenedni, mely nem akarta felülmúlni Bertolucci-filmjét, csak kölcsönvette az alapszituációt: mi történik három emberrel, ha összezárják őket. Ugyanakkor, mivel nem mozivásznon láttuk a művet, hanem nagyon közel hozzánk, így jobban ki lehetett domborítani a filmben is jelenlevő bensőséges vonalat, ami ebben az esetben sikerült is a rendezőnek. Játék és valóság folyamatosan összecsúszik a jelenetekben, melynek a végén mi is a részesévé válunk...




további képek
és még több kép

Szikora János: 11 perc

    Felgördül a függöny. Megjelenik két ember. Egy textilüzlet vezetője (Almási Sándor) és Maria (Gubás Gabi). Helyszín: Brazília. A lány szertelen, naiv és rettentően boldog, mert lehetőséget kapott, hogy a nagyon messzi Svájcban szambatáncosnőként sok-sok pénzt keressen. A textilgyáros komoly és határozott üzletember, aki félti a lányt. Sőt: aki szerelmes a lányba, de annyira azért mégsem bátor, hogy ezt meg is mondja neki.

    Így kezdődik a Szikora János által színpadra vitt 11 perc című darab, melyet Coelho egyik nagysikerű regénye ihletett. A könyvet előzőleg már olvastam és nagyon szerettem, ezért úgy ültem be az előadásra, hogy ezt is szeretni akarom. Persze kiváncsi is voltam, hogy mit lehet kihozni egy Coelho-regényből. Nem igazán színpadra való a mű; túl sok benne az esemény, a helyszínváltás, a belső monológok. A rendező mégis vállalta a kockázatot.

    A színpadi díszlet (Szikora János) végtelenül egyszerű; egy-egy tárgy jelképezi az adott helyszínt, illetve a mozgószínpad két paravánja is megfelelően ki lett használva. Az adott helyszín ezeken a paravánokon jelenik meg (brazil lakóházak, nyüzsgő genfi utca stb...), olykor árnyalakoknak adnak helyet (pl. Maria kiskori szerelme), de egyes jelenetek is erre lettek kivetítve.

    Ezek közül a jelenetek közül egyet mindenképpen kiemelnék: ez pedig az a momentum, amikor Maria a különleges vendéggel (egy sadomazo kuncsaft, Haumann Máté) átéli első orgazmusát. Ez a néhány perces videó jelenti a darab csúcspontját: jók benne a vágások, sok a plán benne és rendkívül kifejező.

    A belső monológok is a kivetítő segítségével rajzolódnak elénk. Gubás Gabi arca százszoros nagyításban tárul elénk, amikor kimondja a nagy igazságokat. Megoldásként jó, de iszonyatosan hatásvadász. (Viszont azt mindenképp fontos megjegyezni, hogy Gubás Gabi mimikája nagyon szép és tiszta volt.)
    De nem az egyetlen hatásvadász momentum a műben. Jobb, ha beismerjük, hogy ez a darab tényleg azok számára készült, akik olvasták a könyvet. Vissza kellett adni azt a misztikát, azt a fennköltséget és emellett népszerűnek is kellett lennie.

    Már eleve ott volt a hírverés, amikor is nem magáról a darabról beszéltek az alkotók, hanem mindenhol azt a főcímet láttuk, hogy Gubás Gabi levetkőzik. (Szívesen megkérdeztem volna a férfi közönséget, hogy kik azok, akik csak emiatt vásároltak jegyet az előadásra? Biztosan lettek volna egy páran...) Most erről a jelenetről csak annyit, hogy aki nagyon sok idomot várt tőle, az mindeképpen csalódott. Gubás Gabi egy paraván mögött vetkőzött le, majd mikor "láthatóvá vált", akkor is összegömbölyödve, semmit-megmutatva szavalt egy hosszú monológot.

    Apropó: hosszú monológ. Sajnos sokszor szájbarágós és közhelyes volt a darab. Ha boldogságra vágysz, akkor tégy érte és menni fog. Ez volt a fő mondanivaló, melyet sok-sok közhelyes frázissal bővítették ki, hogy a szegényes képzeletű néző számára is világos legyen, hogy itt van ez a lány, akinek nagyon rossz a sorsa, utána még rosszabb lesz, de a végén persze megtalálja a nagybetűs Szerelmet. A lány, aki amúgy prostituált, de hál' istennek egy festő meglátja benne a Fényt, és aki szerencsére éppen eléri a mű végén a szerelmesek városába, Párizsba tartó repülőjáratot, így pont összefut Mariával, utána pedig boldogság örökkön-örökké....

    És ha már nagyon belefáradtunk ezekbe a hosszú frázisokba, akkor néhány zenei betét lazítja a gondolatainkat. Gerendás Péter zenéi legtöbbször visszaadják az adott jelenet hangulatát (szambatánc, bárhangulat), de sokszor talán túlságosan erőltetettek vagy fülbemászóak. Mégis ezek a zenék sokkal inkább szerethetőek, mint a darab végén a heppiend-szambatánc. (Most az miért kellett oda??? Mi célt szolgált???)

    Azért nem minden ennyire erőltetett. A könyvtárosné, Brigitte (Sztárek Andrea) hihetetlenül mókás, friss poénjain jóízűen nevet a közönség. Hiteles figura és imádjuk, ahogyan csetlik-botlik a világban, illetve, ahogyan érdeklődve-irigykedve hallgatja Maria kalandjait.

    A Nyah-t játszó Földes Eszter inkább énektudásával, mint színpadi szereplésével bűvölte el a közönséget. Maria vetélytársát játssza a darabban, aki nagyon büszke hivatására. Sokszor idegesítő az a hangnem, ahogyan megszólal, zavar a hangjának a frekvenciája. Ennek ellenére amikor énekel, teljesen mássá változik át, sokkal élvezhetőbbek a dalai, mint a színpadi szereplése.

    A legnagyobb csalódás Ralf (Száraz Dénes), Maria boldogságkapszulája. Nem is a játékával van a baj, engem az zavart, hogy a rendező annyira mellékszereplővé fokozza le, hogy fel sem tűnik sokszor, hogy ott van. Száraz Dénes játéka jó az tény, de a szereplő, amit meg kell jeleníteni az nulla, teljesen megfoghatatlan a karakter. Sajnos. Nála még Terence, az angol üzletember (Haumann Máté) karaktere is erősebb. (Lehet, hogy Szikora a szado-mazo játékot lényegesebnek érzi?)

    Összegezve: vannak jó pillanatok a darabban, jó jelenetek, de összességében mindig érezzük azt, hogy nem egy jó darabot látunk, hanem egy olyat, mely nagyon épít a közönség érzelmeire és azokat akarja kiaknázni. Hatásvadászat.

(fotó: Mészáros Annarózsa)

 További képek az előadásról